fooldal bemutatkozas facebook blog partnerek kapcsolat referenciak

Anikó

Itt van az ősz, itt van újra... Na és?!

Nem, nem! Nem kell mindig azt akarni, ami éppen nincs és legfőkppen ami ellen nem tudunk mit tenni! Egész nyáron egy kis esőt vártunk, a nagy forróságban egy kis lehűlést szerettünk volna. Itt van, megkaptuk. Most meg az a baj, hogy minden vizes? Meg hogy este hideg van? És kár, hogy vége a nyárnak? Nem jó hozzáállás ez. Elmondhatjuk naponta százszor is, hogy "jaj, jaj, de lehűlt az idő, jaj, jaj, de kár, hogy nem süt a nap", de minek? Megváltozni úgysem fog semmi, hacsak a hangulatunk nem. És itt jön a lényeg. Van egy hatalmas kincs mindannyiunk kezében! Eldönthetjük, hogy alkalmazkodunk-e a hűvös időhöz, hogy kiélvezünk minden jót, ami ezzel együtt jár, vagy dönthetünk úgy is, hogy depressziósan kivárjuk a következő tavaszt, elfecsérelve néhány csodás hónapot az életünkből az önsajnálatra és vakságba burkolózunk. Gondoljunk csak bele. Ősszel minden felfrissül, új színek, a Föld színei vesznek körül minket, melyek közelebb hoznak a spirituális léthez, több időt adva magunknak a pihenésre, az összebújásra, álmaink, céljaink újragondolására, mindenre, amire a nyári rohanásban nem volt időnk. Mondják, hogy az ősz az elmúlás évszaka. Ez nem igaz. Éppen hogy most kezdődik minden. Legalábbis az én világomban mindenképpen. A nyár rengeteg energiával töltött fel, rengeteg új őtlet született meg a fejemben, amelyek megvalósításának elkezdéséhez épp az ősz a legalkalmasabb évszak. Talán azért van ez így, mert Szűz jegyben születtem és Föld az elemem. Hiszem, hogy csodálatos dolgok várnak rám. Először is vár rám a 38. születésnapom kilenc nap múlva. Hiába mentek el az évek, még mindig olyan izgatottan várom ezt a napot minden évben, mint gyerekkoromban. Nem érdekel az éveim száma. Minden korszakban meg tudom találni a szépséget, ebben is és hiszem, hogy a hetvenedikben is ugyanígy fogok érezni. De most még itt vagyok, telis-tele energiával, tervekkel, egy kiegyensúlyozott párkapcsolattal a háttérben, remek barátokkal körülöttem, megmentett, gazdisodott és csillogó szemű árva kutyusokkal  a mindennapjaimban. Azt hiszem, kívánni sem kívánhatnék többet, hiszen tudom, hogy a terveim meg fognak valósulni és minden álmom hamarosan valóra fog válni...

 

Ígérgetések országa lettünk...

 

Kígyózó kocsisorok, végeláthatatlan dugók, szürkeség, felszedett utak, építkezések, életunt hangulat… Ez Budapest… A mi szemünkkel. Az én szememmel. A város, melyet ámulva bámulnak a turisták, akik azt a maradék egy cseppnyi pozitív energiát is beszippantják, ami megmaradt nekünk… Pomázról 2 és fél óra alatt jártuk meg anyámmal oda-vissza az utat a csarnokig, a Szabadság hídig… Húsz km oda, ugyanannyi vissza. Gyakorlatilag többet álltunk, mint mentünk. Eközben bőven volt időm körbenézni. Eddig sem voltak illúzióim, de ma még a reményem is elszállt. A külsőségek országa lettünk. Az önhibájukon kívül hamis illúziókat kergető, reményvesztett emberek országa lettünk. Mert hittünk, bíztunk. És nem akarjuk elhinni, nem akarjuk elfogadni, hogy át lettünk baszva. Kaptuk a hangzatos szónoklatokat, az üres, tartalmatlan, szépen hangzó szavakat. Nyiss ki egy tonhal konzervet a kutyád szeme láttára, közben beszélj hozzá nyájasan, kedvesen. Ugye, hogy úgy csóválja örömében a farkát, hogy majdnem elájul a boldogságtól? Majd amikor kinyitottad, fordulj el tőle, és edd meg a halat… Most mit látsz a szemében? Csalódott? Persze. De talán még mindig csóválja a farkát, abban bízva, hogy legalább a dobozt kinyalhatja… Ekkor dobd ki a kukába… Most mit látsz? Ugye, nem csóválja már a farkát? Ugye, eltűnt minden tűz a szeméből? Hát persze… Nos, ugyanezeket a kiégett szempárokat láttam ma… Hosszú évek hitegetése, reménykeltése a jobb életre. Már nincs remény. Túlélés van. Ez maradt… Rosszkedv, depresszió, a kétségbeesett családapák megmagyarázhatatlan tettei… Emberek tűnnek el, soha nem látott mennyiségben. Belátják, hogy meg lettek vezetve és ezzel együtt realizálódik bennük, hogy nincs kiút… Nincs kiút a hitelcsapdából, esély sem maradt, hogy kimásszanak a gödörből… És ezen nincs mit szépíteni. Ez van. Meg épülő, de soha el nem készülő metró. Meg új stadion. Meg mélygarázs. Meg megannyi felesleges látszatprojekt, amely az emberek életét egy hangyafasznyit sem fogják jobbá tenni. Mert már most tudja a többség, hogy mire elkészül a metró, annyi pénze sem lesz, hogy felszálljon rá. Vagy már rég nem ebben az országban fog túlélni, ha egyáltalán lesz annyi ereje, hogy váltson és ne inkább a biztos ugrást válassza a tizedikről, mikőzben a mutyisógorok teletömik a saját és mutyipajtásaik zsebeit annyi pénzzel, amennyit az átlagember felfogni sem képes… Mi lesz itt? Miért nem lehetünk az "ígérgetések országa" helyett a "betartott ígéretek országa"? Nem az emberek lelkét kellene inkább először rendbetenni? Bele sem merek gondolni, milyen nyomor lehet ebben az országban… Mert amint belegondolok, vagy a saját szememmel látom, azonnal apró darabokra törik a lelkem… Pedig gyerekkoromban még minden annyira egyértelmű volt. Anyámnak volt munkahelye, mint ahogy mindenki másnak is, enni tudtak adni a családnak, és az emberi értékek valahogy a helyén voltak… Nem számított, ki hány éves, hány kiló, hány centi, mennyi pénze van… Mindenkinek volt, ugyanannyija volt… Csupán 25 év telt el és már az számít, hány kiló vagy, hány éves vagy, milyen autód van és hogy hajlandó vagy e mutyipajtás lenni… Egy illúzióhajhász, külsőség centrikus, értéktelen ország lettünk… Hogy mi a célja ezzel vezetőinknek, nem tudjuk… Még nem… 

Kutyaszar díszcsomagolásban...

 

Döbbenettel csodálom a néhány évvel ezelőtti önmagamat. Nem az akkori külsőmet nézem. A vakmerőségemet és a bátorságomat kémlelem az akkor még messzinek tűnő jövőből. Nem tudom, hogy visszamennék-e oda, ahol már-már gyermeki felelőtlenséggel vágtam bele majdnem mindenbe… Semmitől sem féltem, ami szebbé, formásabbá tett. Nem rettentem meg, ha kétes hírű pirulákkal mérgeztem a szervezetemet. Nem háborodtam fel, amikor az egészségem ellen követtem el merényletet. Nem hallottam meg a figyelmeztetéseket. Nem számított semmi, csak a csomagolás, amelyben éltem. Szentül meg voltam győződve arról, hogy egy ember csakis akkor ér valamit, ha tökéletes. Végeláthatatlan diéták, önsanyargatás, alultápláltság, túledzettség, agyonhajszolás volt az ára. De megtettem. Úton-útfélen éreztem testemen a férfiak vágyakozó tekintetét, a nők irigy pillantásait. A gond csak az volt, hogy mindezt nem értettem. Nem voltam elégedett. Soha. Egy percig sem. Néztem egy lányt a tükörben, de soha nem láttam önmagam. Hogyan is láthattam volna bármiféle szépséget, miközben a belsőmet ette, marta és emésztette a sok "tökéletesítő" szer. Megannyi méreggel a szervezetemben egy időzített bomba voltam. Talán csak a jó Istennek köszönhetem, hogy mindezt kibírtam. Hogy büntetlenül megúsztam-e vagy sem, nem tudom. Hiszen mi van most? A tökéletes test már a múlté. Egészség? Ha azt nézem, hogy ötödik éve pánikbeteg vagyok és csak gyógyszerrel tudom túlélni a mindennapokat, akkor az sincs. Dicsőség, melyet a múltból hoztam? Negatív. Maradandó élmények, melyeket az akkori "tökéletességemnek" köszönhetek? Nincsenek. Megérte? Nem hiszem… Egy díszdobozba csomagolt semmi, egy jó adag üresség voltam, ami, ha nekem nem is, de másnak legalább tetszett. Most már ez nem így van. Már nincs tökéletes test, de ami a legfontosabb, nincs üresség sem. Kevesebben fordulnak meg utánam az utcán, és a nők már-már lenézően, "nézdmármilyenkövérezazanikó" pillantásokkal növelik saját önbizalmukat. Én viszont egyet megtanultam. Megtanultam nem másoknak élni. Megtanultam nem megfelelni mindenáron, mindenkinek. És ez így jó. Elfogadtam önmagamat. Talán ez volt a legnehezebb feladat eddigi életem során… 

Nem a cél a fontos, hanem az út...

 

2001 nyarán lehetett, nem emlékszem pontosan, dátumokban nem vagyok jó. Mallorcán nyaraltam egy barátnőmmel. Büszkén feszítettünk a tengerpart homokos strandján épphogybikininkben, vékonyan, szőkén, fiatalon. Élveztük a ránk irányuló tekinteteteket, a feleségek-barátnők rosszalló pillantásait. Nem törődtünk semmivel, se a világbékével, se a holnappal. Ott voltunk, és ez volt a lényeg. A legnagyobb kihívás az volt, hogy minél barnábban jöjjünk haza, hogy az embereket megegye az irigység. Nem vártuk a végét, jó volt ott. Így visszagondolva miért is akartunk volna hazasietni… Vissza a munkába, a szürke hétköznapokba, ahol még a nehezen megszerzett barnaság is pikk-pakk lekopik és oda a dicsőség… És ahol amúgy sem vár senki. Senki, aki számít. Senki, aki férfiből van… Sem őt, sem engem. Így hát élvezve a szingliség minden pillanatát gyönyörködtünk esténként a naplementében. Valóban miénk volt a világ. Kézenfogva andalgó párok, szerelmesen csókolózó fiatalok sem zökkentettek ki minket a szabadság mámorából. Nem nagyon volt helyén az a bizonyos "értékrend", de kit érdekelt… Nyaralásunk vége felé, barnulási versenyünkkel elfoglalva forgattuk magunkat hasról hátra és vissza, mikor is a napszúrás ellen a fejemre terített törölköző alól bambulni kezdtem a vízben úszkáló embereket. Egy idilli kép tárult elém, amit miután alaposabban megnéztem, elakadt a lélegzetem és előjött belőlem a bunkó… Megbökdöstem a másik szöszit, hogy "figyeld már azt a párt, Juci, milyen gáz..", mire egymásra néztünk, lesajnáló, önelégült, cinikus mosollyal és nyugtáztuk önnön magunk tökéletességét… Fel sem merült bennünk sivár életünk szánalmassága, hiszen MI fiatalok voltunk, vékonyak, szőkék… Ellenben ŐK nem. Nem voltak vékonyak. Legalábbis a lány nem. Sőt! A fiú vékony volt, egy egyszerű átlagos emberfia. Na de a lány… Kérem szépen… Olyan százhúsz kiló körüli forma, fehér bőr, sátorponyva fűrdőruhában. A pasija imádta. Csókolgatta, simogatta, körülrajongta… ŐT. Nem minket, ŐT! A lány pedig élvezte… Megélte a pillanatot, viszonozva párja minden mozdulatát, bókját, pillantását… Neki nem volt fontos lebarnulni, nem volt fontos aligbikinben a seggét rázni… Egy dolog volt fontos neki. Boldognak lenni… És az volt. Azok voltak. A világ legboldogabbjai. És mi ezt nem vettük észre. Akkor nem. Most már látom, mi a fontos… Valamivel több, mint tíz év elteltével felnőttem a világhoz. Már nem az a fontos, hogy én legyek a legbarnább. Már nem az a fontos, hogy én legyek a legszebb, legvékonyabb, legszőkébb… Az a lány ott, akkor, sokkal bölcsebb volt nálam. Minden akkori rosszindulatom ellenére. Nem foglalkozott a világgal, csak amennyire kellett. Oda és arra figyelt, ami számára fontos volt. És úgy élt, ahogy csak nagyon kevés embernek adatik meg. Boldogan. Nagyon… 

Barnaságtól büszkén tértünk haza. Dicsekedtünk mindenkinek a nyaralásunkkal. Bennem mégis megmaradt egy kép. Az a bizonyos idilli… Több, mint tíz éve sokszor eszembe jut… És hogy miért pont most írtam ezt le? Talán mert most nőttem fel ahhoz, hogy megértsem a világot. Hogy átlássak rajta, hogy észrevegyem a fontos dolgokat. Hogy ne a felszín és a külcsíny legyen az első helyen azon a bizonyos listán. És mi kellett ahhoz, hogy mindezt le is merjem írni? Semmi különös. Pusztán annyi, hogy az évek múlásával változni kezdtem. A belső változással a külsőm is változott. Más lettem, mint eddig voltam. Nagyobb. Asszonyosabb. Kövérebb. Teltebb. Fogalmazhatunk bárhogyan. Nem ez a fontos. Hiszen ez csak egy állapot. Egy átmeneti. Amin lehet változtatni, ha akarok. Ha nem, úgy is jó. Nekem kell eldöntenem. Másnak beleszólása nincs. Ez az én utam. Addig is, amíg életem remélhetőleg hosszú útjának ezen a szakaszán járok, boldog akarok lenni. Választhatnám a keserűséget, a depressziót, a panaszkodást, de nem teszem. Inkább alkalmazkodom a pillanatnyi állapothoz és úgy alakítom az életemet, hogy annak minden percét élvezzem. És majd ha az út végére érek és újra csinos leszek, addigra bölcsebb leszek egy csomó olyan dologgal, amelyet akkor tapasztaltam és értettem meg, amikor a változás útján végigmentem… Hiszen nem a cél a fontos, hanem az út…