fooldal bemutatkozas facebook blog partnerek kapcsolat referenciak

Anikó

A mai nap pont olyan, mint a többi. Majdnem...

 

A mai nap pont úgy indult, mint a többi. Talán egy kicsit jobban is. Nagyon mélyen aludtam az éjjel, ami még engem is meglepett, mert az alvással általában nincs gondom, de ez a tegnapi nagyon jól esett… A reggeli kávé és szendvics után kissé melankólikusan, de kipihenten álltam neki, hogy a fejemből használható arcot faragjak, mert tízre ígérte az Epizód magazin, hogy megérkezik interjúzni és fotózni. Valahogy annyira gyorsan telt az idő, hogy amikor ők megérkeztek, én még vizes hajjal, sminkeletlenül, félig felöltözve nyitottam ajtót. Sűrű bocsánatkérések közepette tűntem el a fűrdőszobában, öt percenként kikiabálva, hogy "mindjárt kész vagyok". Korsós Dóri és a fotós fiú aranyosan és türelmesen vártak rám. Eközben azonban valami furcsa érzés fogott el. Hülyeségnek tűnhet, főleg a pasiknak, ez az érzés, de amikor egy nő ott áll a gardróbja előtt és azt érzi, hogy nincs semmi, amit felvehetne, ez általában, legalábbis nálam valami várható rossznak az előjele. Nos, ott álltam, kétségbeesve, miközben ők vártak rám, amikor is végső elkeseredésemben, amit persze nem akartam, hogy észrevegyenek, megkértem Dórit, az újságíró lányt, hogy segítsen ruhát választani. Fekete nadrág, fekete felső, fekete csizma, ezüst ékszerek… Ezek lettek a befutók… Gyorsan megcsináltuk a képeket, majd a fotós elsietett, mi pedig leültünk interjúzni. Azt hittem, már minden kérdésre tudom a választ, ami az életemmel kapcsolatos, de a beszélgetés szűk egy órája alatt rájöttem, hogy semmit nem tudok… Szó volt gyerekvállalásról, tervekről, munkáról, külföldről… A válaszaimat mindig határozottan kezdtem, de olyan káosz lett a vége, hogy én magam sem értettem. Mindegy, megcsináltuk… Ezután elindultam egy munkamegbeszélésre, de előtte még rápillantottam a Facebook oldalamra. Ekkor bekövetkezett az, amit reggel megéreztem. Egy jó ismerősnek hitt lány nyilvánosan, burkoltan elküldött a picsába ahelyett, hogy a szerinte sértő viselkedésemet először megbeszélte volna velem telefonon. A részletekbe nem megyek bele, elég annyi, hogy az autóból felhívtam, és megkérdeztem, hogy ezt biztosan nekem szánta-e, és kiderült, hogy igen… Ekkor rájöttem, hogy bizony vannak olyan helyzetek, vannak olyan emberek, akiknek addig vagy fontos, amíg segítesz nekik, amíg kérni tudnak, de amint egy kicsit eltűnsz, mert mondjuk neked van bajod, vagy az életedet kell rendezni, máris személyes támadásnak veszik azt és azonnal megsértődnek, majd szó nélkül belédrúgnak. Nem volt több mondanivalóm, sem kérdésem. Leraktam a telefont. És ezzel vége is lett két ember kapcsolatának… Ez a két perces telefonbeszélgetés rányomta a bélyegét az egész napomra. Nem azért, mert elveszítettem egy embert. Hiszen emberek, barátok, ismerősök jönnek-mennek az életben, hanem inkább azért, mert újfent szembesülnöm kellett az emberi önzőséggel, támadással… Innentől kezdve a nap hátralévő részében mindent negatívan láttam, és talán csak most, hat óra elteltével kezdem magam túltenni ezen. Meg kell ráznom magamat, és tovább kell mennem. Tudom, hogy ez mind az élet tanítása, hiszen "ami nem öl meg, az megerősít", mondják, de már egy picit kezdek belefáradni ebbe. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, sőt, hibákat is elkövetek, de nem akarok és nem is tudok mindenkinek, minden körülmény között megfelelni. Ez van. Ez jutott mára...