fooldal bemutatkozas facebook blog partnerek kapcsolat referenciak

Anikó

Bye bye Hungary... Vagy mégsem?

Az elmúlt hónapokban sokat töprengtem azon, mi lenne, ha végleg itthagynám az országot és valahol máshol folytatnám az életemet. Valahol, egy olyan országban, ahol minden szebb és jobb, mint itt. Jobb a fizetés, jobb a szociális rendszer, magasabb az életszínvonal, kevesebb a kátyú az utakon, kevesebb a megkeseredett ember, reményteljesebb a jövő. Nemcsak nekem, de a gyerekemnek is, feltéve, ha lesz nekem olyan. Márpedig miért ne lenne? Szeretnék, egyet biztosan. Egy gyereknek apa kell, ez nem kérdés. Nem csak donor-apa, hanem olyan igazi. Egy gyereket valahol fel is kell nevelni. Lehetőleg nem albérletben, hanem igazi otthonban. És itt jön a bibi. 37 éves vagyok. Ha reálisan végiggondolom a dolgokat, azt látom, hogy bármennyire is csábító külföldre menni szerencsét próbálni, mégis jobb, ha maradok. Megpróbálom érthetően leírni, miért is. Nos. Mint azt már említettem, 37 vagyok. Már a B oldal forog. Ezt kár lenne szépíteni. Van egy szép otthonom, van családom, anyám, apám, testvérem, rokonok. Van autóm, van annyi munkám, hogy ha néha nehezen is, de minden hónapban valahogy megoldom az életemet. Előbb-utóbb lesz egy társam is, akivel boldogan fogunk gyereket vállalni és a kettőnk keresetéből egészen biztosan szépen fel tudjuk majd nevelni. (Persze itt arra is kell gondolni, hogy mi lesz, ha nem lesz férjem. Nos, ebben az esetben maradok egyedül és életem hátralévő részében csak magamról kell gondoskodnom. Megjegyzem, külföldön sem adnak garanciát arra, hogy az ember lánya férjet talál, tehát ez nem lehet motiváció a kivándorlásra…) Tehát ha itthon maradok, gyakorlatilag az életfeltételek adottak, még ha nem is Ferrarival járok (itt azért zárójelben megjegyzem, hogy boldog milliomost Ferrarival még nem láttam, sem itthon, sem külföldön, így a mérhetetlen gazdagság elérésének reménye sem motivál). Így a férjkeresés-találás és a milliók felhalmozása egy idegen országban, mint motiváció, kihúzva a listáról. Tovább gondolkodom. Ha most, 37 évesen nekivágnék a nagyvilágnak, mindenféle túlzás nélkül előről kellene kezdenem mindent. Megteremteni az otthonomat, ami még a sokszoros fizetés mellett is évekbe tellene. Beilleszkedni, papírokat megszerezni, munkát találni megint csak idő. És rizikó. Mert mi van, ha nem sikerül. A válasz egyszerű. Elteltek az évek és nem történt semmi azon kívül, hogy dolgoztam, magányosan, egy albérletbe jártam haza egy idegen országban, idegen emberek között, a családomtól távol… És se férj, se gyerek, pedig már negyvenegynéhány éves lettem. Ha viszont itthon maradok, a következő éveket nem kell arra pazarolnom, hogy beilleszkedjek-papírokat intézzek- saját otthont teremtsek, vagy bejön, vagy nem alapon. Pusztán egy dolgot kell tennem. Tisztességesen dolgoznom, mint ahogy azt külföldön is kellene és bízni abban, hogy még negyven éves korom előtt babázhatok. Nekem ez (az én esetemben) valahogy csábítóbbnak tűnik. Így hát arra az elhatározásra jutottam, hogy maradok…