fooldal bemutatkozas facebook blog partnerek kapcsolat referenciak

Anikó

Télapó, te drága...

 

Tegnap, egy napos késéssel hozzám is megjött a Mikulás. Hozott egy jó kis vírust, egész napos rosszulléttel, émelygéssel, gyöngeséggel és kedvetlenséggel. Három programot kellett lemondanom, ráadásul olyanokat, amikhez kivétel nélkül mind nagy kedvem lett volna. Egy barátommal sütizés, az Extázis zenekar videoklipjének vágása, és egy kis lövészet… Ezek helyett egész nap ágyban voltam és szenvedtem. Most hazudtam. A gyógyszertárig eljutottam. Listát írtam a barátaim által javasolt csodaszerekről és elmásztam megvenni azokat… A múltkori tüszős mandulagyulladás után most már egy kicsit unom a betegeskedést… A jó hír viszont az, hogy úgy néz ki, mára jobban lettem, legalábbis egyelőre így érzem. Ennek fényében mai programokat nem vagyok hajlandó lemondani. A csodaszereket azért még ma is beszedem, de nem vagyok képes tovább ágyban maradni. Elmegyek kozmetikushoz, utána két lányt kisminkelek az esti szalagavatójukra, majd ha még mindig jól érzem magam, találkozom egy barátommal. És ha még ezek után holnap reggel is jól fogom érezni magam, elmegyek Győrbe a kozmetikus suliba. Napok óta mindenki 20-30 centis hóval sokkol a hétvégére, aminek baromira nem örülnék, tekintettel a holnapi hosszú útra, de bízom abban, hogy ha meggyógyulni sikerült, akkor a holnapi út is rendben lesz… 

Öregszem, vagy mi???

 

Valami furcsát vettem észre magamon. Most kivételesen nem a kilóimra gondolok.  Évről évre egyre több dologtól félek. Vagyis a félelem nem is a legjobb szó erre. Valami olyasmit látok magamon, mint amit fiatalabb koromban cikinek tartottam az idősebbek életében. A régi vakmerőségemet felváltotta az óvatosság és bevallom, ez zavar. Néhány évvel ezelőtt felrakattam a téli gumikat és nem volt aza hó vagy jég, amitől megijedtem volna. Nem úgy, mint ma… Az, hogy reggel másfél óra alatt tettem meg húsz kilométert a havazás miatti dugóban, még belefért, különösebben nem dúltam fel magam. De amikor délután, a sminktetováló iskolából kijövet beültem a kocsiba és elindultam hazafelé, elfogott egy eddig nem tapasztalt félelem. A hó megolvadt, majd ráfagyott az utakra és hiába a téli gumi, nem éreztem magam magabiztosan az autómban. Az valamelyest megnyugtatott, hogy nem csak én mentem hússzal, hanem gyakorlatilag mindenki, de semmit nem vártam jobban, mint hogy végre egyben hazaérjek. Végig olyan gondolatok kavarogtak bennem, hogy mindjárt nekem csúszik valaki, vagy én megyek neki az előttem haladónak, esetleg kontrollálhatatlanul belecsúszok az árokba. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik az egész, de így volt. Ciki, nem ciki, ilyen ezelőtt még nem történt velem… Eszembe jutott, hogy néhány éve hogy kiakasztottak az óvatos sofőrök, akiket nem győztem magamban szidni. Erre tessék, most én lettem olyan, amilyenek ők. Mindig azt mondogattam magamban, hogy "csak nehogy olyan legyek egyszer, mint ezek", meg hogy "ááá, én nem leszek soha ennyire beszari", erre tessék… Vajon ez az óvatosság a normális, és eddig voltam túl könnyelmű? Vagy ahogy öregszem, ezt el kell fogadni? És ez a természetes? Egyelőre nem tudom. Az is lehet, hogy mivel az elmúlt két év telét melegben töltöttem, egyszerűen csak elszoktam a havas utaktól. A fene tudja, de nagyon remélem, nem marad ez így...

Biztos,ami nincs...

 

Kilakoltatás, zsidózás, családírtás, állatkínzás, gyűlölködés, nyomor, elkeseredés és még sorolhatnám… Eddig sem politizáltam, ezután sem fogok, de ami ebben az országban folyik, az nagyon elkeserítő. Valami nagyon nem jó itt.  37 éves vagyok. Nem kevés, nem is sok. Még ugyanennyi van az életemből. Most jönne csak a java. Családalapítás, gyereknevelés, boldog felnőtt és öregkor. Ha azt nézem, hogy az elmúlt években mennyire megváltozott, vagyis inkább elromlott ebben az országban minden, nos, nem sok motivációm maradt mindezek megvalósítására. Különféle statisztikák készítői és okos elemzők néznek kikerekedett szemmel, és csodálkozva mondják, hogy csökkent a házasságkötések száma, ellenben nőtt a válásoké, és kevesebb gyerek születik… Tényleg? Na neee… Ez most komoly? Ugyan mire lenne az én generációm olyan bátor? Erre azért szívesen végighallgatnék egy okos magyarázatot valakitől… Valakitől, aki csodálkozik a statisztikákon. Aki szerint nincs baj, és aki szerint tuti jövőképünk van… Nem tudok mit tenni, mint hogy alkalmazkodok, tűrök és beletörődök. Vezetőink meg csak harcoljanak egymással, ahelyett hogy azt az energiát, amit a másik szapulására fordítanak, inkább áldoznák a hasznos munkára, az emberek jövőképének biztosabbá tételére… 

A showman, aki elveszett...

Győzike a mai Fókuszban bejelentette, hogy visszavonul. Mármint nem szerepel többet a médiában, mert kikészült, elege lett a támadásokból. Megértem a döntését, de… Nem adok neki egy évet, és újra hallunk róla. Ebben egészen biztos vagyok. Pont így éreztem én is néhány évvel ezelőtt. Bántottak, támadtak, a bulvár célpontjának éreztem magam és besokalltam. Ezzel egy időben a magánéletemben is zűrök voltak, ráadásul jött az első pánikroham. Hibáztattam mindenkit, aki csak élt és mozgott. Én voltam az áldozat, én voltam a "szegény én". Mindent és mindenkit rossznak és hibásnak láttam… Csak magamat nem… Másokat hibáztatni, nos, ez volt a legegyszerűbb magyarázat összeomlott életemre. Egy darabig hittem is magamnak. Mindaddig, amíg a magánéleti seb begyógyult, a pánikrohamokat orvosi segítséggel kontrollálni tudtam és a bulvárhírek megritkultak. Néhány hónap alatt megnyugodtam és minden sérelem elhalványult bennem. Ekkor jött egy hívás, egy jóleső kérdés hogylétem felől, én meg örömmel újságoltam el, hogy újra minden rendben. Aki hívott, egyike volt a néhány hónappal azelőtt még zsigerből gyűlölt újságírók egyikének, de ha megkínoztak volna, sem tudtam volna konkrét dolgot mondani, miért voltam anno dühös rájuk… És ekkor, néhány hónap szünet után minden ott folytatódott, ahol abbamaradt… Ma már tudom, hogy ha nem is mindenben, de nagyon sok dologban én hibáztam… De ahhoz, hogy ezt felfogjam, időre volt szükségem. Minden "rossz"-ban meg kellett látnom a "jó"-t, azt, hogy mit kellett mindebből megtanulnom… Ma már tudom. Meg kellett tanulnom néha nemet mondanom, kérdésekre udvariasan nem válaszolnom. És ami talán a legfontosabb, hogy meg kellett tanulnom szeretni és elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok… 

Győzike most dühös. Most Ő az áldozat. De meg fog nyugodni és újra vissza fog találni önmagához… Én kívánom neki! 

 

Világvége, ugyan már...

 

Fénysebességgel közeledik december 21-e, amikor is a maják és a Facebookozók szerint eljön a világvége. Imádott Földünk belép a "null síkba", ahol megszűnik létezni az elektromosság, ezzel együtt ugyebár minden, hiszen áram kell mindenhez. Lesz nagy sötétség, káosz és -60 fok. Mert ők tudják ám, hiszen jártak már ott. Mármint a "null síkban". Igaz, hogy kis bolygónk 3-4 nap alatt átkecmereg ezen a síkon, de ne örüljünk, mert ahhoz, hogy minden helyre álljon, bizony kell 2-3 hónap. A néhány nappal még kiegyeztem volna, de ez a pár hónap… Hmmm… Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lesz, ha megtörténik az, ami amúgy nem fog… Egy pillanatig megörültem a hitelem miatt, mint ahogy rajtam kívül még úgy kb. 5 millió ember, tehát ez nem annyira ciki… Oké, hitel kilőve, viszont a  -60 fok nagyon szarul hangzik… Meg a sötétség is, de azzal naponta találkozom az utcán, meg a hozzászólásoknál, úgyhogy azt már megszoktam… Jó, tegyük fel, hogy a gardróbom teljes tartalmát magamra dobva megúszom a lassú fagyhalált. De mit fogok enni? Hogy fogok fürdeni? Mi lesz a kutyáimmal? Mielőtt pánikba esnék, már meg is nyugodhatok, mert van nekem egy anyukám, aki mindenre gondol ám… Már vett két kiló kristálycukrot, lisztet, 4 liter olajat, 300 mécsest az Ikeából, és szólt, hogy lassan ideje beszerezni néhány mázsa kutyakaját, ásványvizet, gázpalackokat, konzerveket és tüzifát, hogy a kandalló tüze mellett túléljünk… Komolyan. Tök cuki. Elképzelem, ahogy fejenként 50 kiló ruhában ülünk a tűz körül a 4 kutyával, a macskával, ölemben az akváriumommal, miközben a gázrezsón melegszik a konzerv sólet… Ha a -60-at túl is élem ebben a felállásban, az unalomba egészen biztosan belehalok… :)

More Articles...