fooldal bemutatkozas facebook blog partnerek kapcsolat referenciak

Anikó

Arrivederci zsírhas!

 

No szép jó napot mindenkinek! Végre rászántam magam az írásra, meg időm is van rá.  Egy picit úgy érzem magam, mint akit kicentrifugáztak, szédülök gyakorlatilag egész nap, ami remélhetőleg attól van, hogy idén megint elmaradt a tavasz… Most is 25 fok van kint, ami valljuk be, inkább nyárias már, mintsem tavaszias… Na de sebaj, mindig van miért nyafogni, ha nagyon akarunk, bár ha jobban belegondolok, a szédülésem mégis inkább a megváltozott életmódom miatt lehet, hiszen egy hete a napi bevitt kalóriamennyiségem kevesebb, mint a fele az eddiginek. Teszem mindezt azért, hogy a ruháim 75%-a újra feljöjjön rám… Utálatos egy dolog ez, de nincs más választásom. Illetve de,nyugodt szívvel  beállhatnék a ducik sorába… Még csak ki sem tűnnék… De neeeem… Nekem ne akarja senki azt mondani, hogy a dagadt nő szexis, mert nem az!!! Nagyon nem!!! A gebe sem, nem azt mondom, de a rengő zsírhas végképp nem valami étvágygerjesztő, már ami az én ízlésemet illeti… Így ha a tükörbe nézek, máris könnyebb eltolni magamtól a Magnum-ot, (itt most a jégkrémre gondolok, nincsenek öngyilkos gondolataim) igaz, nagy duzzogva… Apropó, életmódváltás… Pfff, nem hangzik valami jól… Persze, hogy nem, mert ezzel szinte minden esetben együtt jár valami jó és/vagy finom dolog/dolgok megvonása amúgy is vidámságmentes életünkből, de kétségtelen, hogy nagy szükség van rá… Néha azonban belegondolok abba, mennyivel könnyebb lenne eladni vagy szétoszogatni a ruháimat és újakat venni helyettük, persze néhány mérettel nagyobbakat. Valami dagadtaknak kialakított boltból. Valami sátorponyvát… De mivel nem mérem magam kilókban, csak ruhaméretben, ezért ezt az ötletet gyorsan el is vetettem. Tehát maradt a fogyókúra, az edzés, a különféle testkezelések és táplálékkiegészítők csodavilága… Addig is, amíg újra magamra nem tudom erőszakolni ruháim többségét, a rózsaszín Magnum marad a mélyhűtőben. Nem tagadom, hogy naponta körülbelül 222-szer gondolok rá… Kb. Annyiszor, mint  a plasztikai sebészemre, de  ez már részletkérdés… (nem vagyok szerelmes belé, a zsírleszívás, ami izgat vele kapcsolatban… Üdv. Ferenczy tanár úr J

Addig is hajrááááá!!!! Indulás fallabdázni!!!!!!

Csók néktek, adios, szép napot!!!

Bye bye Hungary... Vagy mégsem?

Az elmúlt hónapokban sokat töprengtem azon, mi lenne, ha végleg itthagynám az országot és valahol máshol folytatnám az életemet. Valahol, egy olyan országban, ahol minden szebb és jobb, mint itt. Jobb a fizetés, jobb a szociális rendszer, magasabb az életszínvonal, kevesebb a kátyú az utakon, kevesebb a megkeseredett ember, reményteljesebb a jövő. Nemcsak nekem, de a gyerekemnek is, feltéve, ha lesz nekem olyan. Márpedig miért ne lenne? Szeretnék, egyet biztosan. Egy gyereknek apa kell, ez nem kérdés. Nem csak donor-apa, hanem olyan igazi. Egy gyereket valahol fel is kell nevelni. Lehetőleg nem albérletben, hanem igazi otthonban. És itt jön a bibi. 37 éves vagyok. Ha reálisan végiggondolom a dolgokat, azt látom, hogy bármennyire is csábító külföldre menni szerencsét próbálni, mégis jobb, ha maradok. Megpróbálom érthetően leírni, miért is. Nos. Mint azt már említettem, 37 vagyok. Már a B oldal forog. Ezt kár lenne szépíteni. Van egy szép otthonom, van családom, anyám, apám, testvérem, rokonok. Van autóm, van annyi munkám, hogy ha néha nehezen is, de minden hónapban valahogy megoldom az életemet. Előbb-utóbb lesz egy társam is, akivel boldogan fogunk gyereket vállalni és a kettőnk keresetéből egészen biztosan szépen fel tudjuk majd nevelni. (Persze itt arra is kell gondolni, hogy mi lesz, ha nem lesz férjem. Nos, ebben az esetben maradok egyedül és életem hátralévő részében csak magamról kell gondoskodnom. Megjegyzem, külföldön sem adnak garanciát arra, hogy az ember lánya férjet talál, tehát ez nem lehet motiváció a kivándorlásra…) Tehát ha itthon maradok, gyakorlatilag az életfeltételek adottak, még ha nem is Ferrarival járok (itt azért zárójelben megjegyzem, hogy boldog milliomost Ferrarival még nem láttam, sem itthon, sem külföldön, így a mérhetetlen gazdagság elérésének reménye sem motivál). Így a férjkeresés-találás és a milliók felhalmozása egy idegen országban, mint motiváció, kihúzva a listáról. Tovább gondolkodom. Ha most, 37 évesen nekivágnék a nagyvilágnak, mindenféle túlzás nélkül előről kellene kezdenem mindent. Megteremteni az otthonomat, ami még a sokszoros fizetés mellett is évekbe tellene. Beilleszkedni, papírokat megszerezni, munkát találni megint csak idő. És rizikó. Mert mi van, ha nem sikerül. A válasz egyszerű. Elteltek az évek és nem történt semmi azon kívül, hogy dolgoztam, magányosan, egy albérletbe jártam haza egy idegen országban, idegen emberek között, a családomtól távol… És se férj, se gyerek, pedig már negyvenegynéhány éves lettem. Ha viszont itthon maradok, a következő éveket nem kell arra pazarolnom, hogy beilleszkedjek-papírokat intézzek- saját otthont teremtsek, vagy bejön, vagy nem alapon. Pusztán egy dolgot kell tennem. Tisztességesen dolgoznom, mint ahogy azt külföldön is kellene és bízni abban, hogy még negyven éves korom előtt babázhatok. Nekem ez (az én esetemben) valahogy csábítóbbnak tűnik. Így hát arra az elhatározásra jutottam, hogy maradok… 

 

A mai nap pont olyan, mint a többi. Majdnem...

 

A mai nap pont úgy indult, mint a többi. Talán egy kicsit jobban is. Nagyon mélyen aludtam az éjjel, ami még engem is meglepett, mert az alvással általában nincs gondom, de ez a tegnapi nagyon jól esett… A reggeli kávé és szendvics után kissé melankólikusan, de kipihenten álltam neki, hogy a fejemből használható arcot faragjak, mert tízre ígérte az Epizód magazin, hogy megérkezik interjúzni és fotózni. Valahogy annyira gyorsan telt az idő, hogy amikor ők megérkeztek, én még vizes hajjal, sminkeletlenül, félig felöltözve nyitottam ajtót. Sűrű bocsánatkérések közepette tűntem el a fűrdőszobában, öt percenként kikiabálva, hogy "mindjárt kész vagyok". Korsós Dóri és a fotós fiú aranyosan és türelmesen vártak rám. Eközben azonban valami furcsa érzés fogott el. Hülyeségnek tűnhet, főleg a pasiknak, ez az érzés, de amikor egy nő ott áll a gardróbja előtt és azt érzi, hogy nincs semmi, amit felvehetne, ez általában, legalábbis nálam valami várható rossznak az előjele. Nos, ott álltam, kétségbeesve, miközben ők vártak rám, amikor is végső elkeseredésemben, amit persze nem akartam, hogy észrevegyenek, megkértem Dórit, az újságíró lányt, hogy segítsen ruhát választani. Fekete nadrág, fekete felső, fekete csizma, ezüst ékszerek… Ezek lettek a befutók… Gyorsan megcsináltuk a képeket, majd a fotós elsietett, mi pedig leültünk interjúzni. Azt hittem, már minden kérdésre tudom a választ, ami az életemmel kapcsolatos, de a beszélgetés szűk egy órája alatt rájöttem, hogy semmit nem tudok… Szó volt gyerekvállalásról, tervekről, munkáról, külföldről… A válaszaimat mindig határozottan kezdtem, de olyan káosz lett a vége, hogy én magam sem értettem. Mindegy, megcsináltuk… Ezután elindultam egy munkamegbeszélésre, de előtte még rápillantottam a Facebook oldalamra. Ekkor bekövetkezett az, amit reggel megéreztem. Egy jó ismerősnek hitt lány nyilvánosan, burkoltan elküldött a picsába ahelyett, hogy a szerinte sértő viselkedésemet először megbeszélte volna velem telefonon. A részletekbe nem megyek bele, elég annyi, hogy az autóból felhívtam, és megkérdeztem, hogy ezt biztosan nekem szánta-e, és kiderült, hogy igen… Ekkor rájöttem, hogy bizony vannak olyan helyzetek, vannak olyan emberek, akiknek addig vagy fontos, amíg segítesz nekik, amíg kérni tudnak, de amint egy kicsit eltűnsz, mert mondjuk neked van bajod, vagy az életedet kell rendezni, máris személyes támadásnak veszik azt és azonnal megsértődnek, majd szó nélkül belédrúgnak. Nem volt több mondanivalóm, sem kérdésem. Leraktam a telefont. És ezzel vége is lett két ember kapcsolatának… Ez a két perces telefonbeszélgetés rányomta a bélyegét az egész napomra. Nem azért, mert elveszítettem egy embert. Hiszen emberek, barátok, ismerősök jönnek-mennek az életben, hanem inkább azért, mert újfent szembesülnöm kellett az emberi önzőséggel, támadással… Innentől kezdve a nap hátralévő részében mindent negatívan láttam, és talán csak most, hat óra elteltével kezdem magam túltenni ezen. Meg kell ráznom magamat, és tovább kell mennem. Tudom, hogy ez mind az élet tanítása, hiszen "ami nem öl meg, az megerősít", mondják, de már egy picit kezdek belefáradni ebbe. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, sőt, hibákat is elkövetek, de nem akarok és nem is tudok mindenkinek, minden körülmény között megfelelni. Ez van. Ez jutott mára...

Karácsony, miért fájsz?

 

Ez a nap is olyan, mint a többi. Kint hideg van, szomorkás minden. Az autómat befedte a hó. Nem készülök sehova. Úgy volt, hogy a mai napot a bátyáméknál töltjük, de a jeges utak miatt ezt elhalasztottuk. Itthon vagyok. Mandulás bejglit eszegetek, miközben a karácsonyfa fényeit nézem. Olajmécses illata tölti be a lakást, miközben valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés járja át a lelkemet. Elmerengek a mögöttem álló éven. És most elakadok az írásban… Annyira szélsőséges volt, hogy nem tudom, összességében jó volt-e vagy sem. Nagyon jó dolgok, sőt, csodálatos dolgok történtek velem. De legalább ugyanennyi rossz dolgot is megéltem. Hogy mi volt a jó? Befejeztem az iskoláimat, újra láthattam a családomat, felújíttattam az otthonomat, új, nagyon értékes barátok léptek az életembe. És mi volt a rossz? Egyetlen dolog jut csak az eszembe… Szembe kellett néznem az elmúlással. Egy nagyon régóta tartó, igaznak hitt barátság ok nélküli elveszítése fáj talán a legjobban. Nincs magyarázat, nincs miért… Tizenkét év után egyszer csak nincs több telefonhívás. Nincs több üzenet. Nincs több beszélgetés. És továbbra sincs magyarázat. Ellenségek vannak, akiknek nem tetszett ez a szoros kötelék. Ellenségek, akik nem fedik fel arcukat. Akik a háttérből ártanak. Gyáván, féreg módon… Minden jó dolog, minden jó érzés, ami történt velem, amit éreztem ebben az évben, elhalványul a mai napon. Eltompítja a felismerés, mely szerint a barátság, amit szentnek és sérthetetlennek hittem, csak nekem volt az… Ez így volt tegnap is. És azelőtt is. De ma valahogy jobban fáj… Mert ez a nap mégsem olyan, mint a többi… 

F.ck you, világvége!

 

Azt mondják, holnap világvége… Moszkvai idő szerint délelőtt tízkor. Az itthon reggel 7. Akkor indulok kötözésre. Ha szerencsém van, még indulás előtt jön, így imádott otthonomban halhatok meg vagy élhetem túl a káoszt. Még mindig jobb, mint az M7-en… Persze, hogy nem hiszek benne. Ezért nem is készülök rá. Nem veszek száz kiló cukrot, krumplit, lisztet, gyufát, vizet. Ez olyan, mint a "mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?". Mindent nem vihetek oda, amit szükségesnek gondolok. Majd, ha ott leszek, akkor alkalmazkodni fogok, ha tudok. Ha nem, hát ennyi volt… Baromság ezen görcsölni. Különben is, jövő hét pénteken jön New Yorkból egy barátom, akivel 7 éve nem találkoztam. És aznap szedik ki a varratokat is. És még rengeteg dolog van, amiért nem lehet most vége… És sokkal több, ami rám vár, amit egyelőre nem osztott le az élet… És különben is…